Logo

Amiről a „halál kufárának” pere szól

GEREBEN ÁGNES PHD, a posztszovjet térség társadalmának és gazdaságának habilitált kutatója (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A világgazdaság nem elhanyagolható szegmensét alkotja az illegális fegyverkereskedelem és az annak busás hasznából eszközölt, többnyire szintén illegális célokat szolgáló befektetések sora. Tucatnyi ország titkosszolgálata mellett ezért kíséri hónapok óta megfeszített figyelemmel a gazdaság számos szereplője is a Thaiföldön csapdába csalt, majd az Amerikai Egyesült Államokba toloncolt Viktor But sorsát. A fogoly a leghíresebb a hét „fegyverbáró” közül, aki két évtizede a volt Szovjetunió fegyverarzenáljaiban rekedt, sok milliárd dollár értékű kézifegyvert, tankot, rakétát, sőt tengeralattjárót, helikoptert és harci repülőgépet eljuttatja az öt kontinens válságövezeteiben egymás ellen harcoló csoportoknak. Csupa olyan országba, ahová az ENSZ embargója miatt szigorúan tilos fegyvert szállítani.

A világszervezet adatai szerint ma a lőfegyverek egynegyedét az illegális kereskedelemben értékesítik. Nem kis részt az államszocializmus végső agóniájának éveiben a katasztrofálisan laza ellenőrzés és ezzel egyidejűleg a piacgazdaság adta lehetőségeket felismerő, negyvenes-ötvenes éveikben járó férfiak, akik tisztes foglalkozásukat cserélték fel a nehéz és veszélyes, ám őket dollármilliókban mérhető vagyonhoz juttató fegyvercsempészetre. Mark Graber például köztiszteletnek örvendő pszichiáter volt Harkovban. A peresztrojka éveiben azonban már a nyilvánvalóan jövedelmezőbb videokazetta-kölcsönzésből élt, majd néhány évvel később, máig tisztázatlan körülmények között, befektetési tanácsadó irodát nyitott Nagy-Britanniában. Nevét nem sokkal később összefüggésbe hozták a Velence kikötőjében horgonyzó Jordan Express nevű hajóval, amelynek fedélzetén 1994-ben, a Jugoszláviában tomboló háború idején az olasz hatóságok 30 000 automata fegyvert és – nem tévedés! – 10 000 tankelhárító rakétát, valamint 32 millió töltényt találtak. A gyilkos szállítmány úti célja Bosznia volt…

Olasz kérésre az ügy kapcsán Németországban letartóztattak egy Dmitrij Sztresinszkij nevű ukrán állampolgárt, aki azt vallotta, hogy a fegyverszállítmányt üzleti partnere, Mark Graber kérésére indította el, hamis iratokkal. Róma természetesen kérte Graber kiadatását, az ügy azonban alig néhány hónap alatt valahogy elaludt. Feltételezések szerint azért, mert a férfi ekkor már a Nagy-Britanniában – még a 19. században – alapított, ekkor éppen eladás alatt álló, tekintélyes Fleming bank partnere volt. A tulajdonosok pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek megakadályozni az üzleti elképzeléseiket romba döntő botrány kitörését. A jelek szerint sikerrel, mert az olaszok futni hagyták Grabert, a Fleming pedig körülbelül négymilliárd dollárnak megfelelő összegért a Chase Manhattan tulajdona lett, majd csődbe ment.

Az illegális fegyvereladások tehát sokkal bonyolultabb háttérrel rendelkeznek, mintsem gondolnánk. Az alaphelyzet azonban mégiscsak az, hogy az 1980-as évek végétől Moszkva befolyási övezetében – a Szovjetunió határain belül és kívül – irtózatos mennyiségű korszerű és még több korszerűtlen fegyver maradt. Már a birodalom összeomlása előtt híre ment például, hogy az NDK-ban állomásozó, nyomasztóan nagy szovjet haderő (korábban a Magyarországon állomásozó Déli Hadseregcsoport) parancsnoka, Matvej Burlakov tábornok személyesen rendelkezik ennek sorsáról. A korabeli orosz sajtó, így a titkosszolgálatokra „bekötött”, népszerű Szoversenno szekretno című lap írta meg elsőként, hogy az 1990-es évek elejére a köztiszteletben álló generálisból az európai fegyvercsempészet egyik fő irányítója és haszonélvezője lett. Úgy belejött az illegális tevékenységbe, hogy Kelet-Európában még egy számos országra kiterjedő prostituált-hálózatot is működtetett. Máig emlegetik Moszkvában, hogy az akkori hadügyminiszter, Pavel Gracsov lányának esküvőjére Burlakov tábornok egy hófehér Mercedest ajándékozott, ekképp igyekezvén fátylat borítani a maga nyílt titoknak számító „keresztapai” tevékenységére. (A tábornok 2011 februárjában elhunyt. Állami pompával temették el. Az egykori NDK-ban született, orosz katonai akadémiát végzett Andrej fiát, egy német és ukrajnai kikötőkben érdekelt hajójavító gyár tisztátlan üzletekbe keveredett tulajdonosát pedig százmillió euró tartozása törlesztését tőle hiába váró hitelezője tavaly ősszel egy szentpétervári étteremben szitává lövette.) Az orosz fegyverbárók számára nem a külső befolyási övezetben „felejtett”, hanem a volt Szovjetunió területén lényegében gazdátlanul maradt fegyverraktárak jelentették az igazi vadászterületet. Igaz, ezek egy részét, főleg a Kaukázus vidéki utódállamokban, azért hagyták hátra a kivonuló alakulatok, hogy az 1990/1991-ben, az első szabad választások nyomán megalakult nemzeti kormányokkal szemben fellépő baloldali, főleg pedig Moszkva-barát erőket segítsék. Egyebek mellett Azerbajdzsánban és Grúziában a fegyverarzenál birtokában sikerült is megbuktatni őket.

A kormányellenes, főleg afrikai és dél-amerikai gerillacsoportok harcosai számára az elárvult fegyverek azonban dollár százmilliókat értek. Megszerzésükhöz bonyolult lépések szövevényére volt szükség attól kezdve, hogy tárolásuk helyéről eltűntek, egészen addig, amikor különleges képzésben részesült zsoldosok helikopterről pontosan a dzsungelben kijelölt pontokra dobták az árut. Ez igazi művészet volt, hiszen egyebek mellett tankokról, ezres nagyságrendben szállított vállról indítható rakétákról van szó. Viktor But készpénzt – több millió dollárt –, de a leggyakrabban gyémántot kért az áruért, mivel azt viszonylag könnyen átvihette az országhatárokon. Mindig fegyverben „utazott”, de előfordult, hogy az egyik volt szovjet utódállam bankját is vételre ajánlotta régi megrendelőjének. Nyilván abban a reményben, hogy egy megbízható tulajdonban lévő pénzintézettel a saját financiális ügyeit is könnyebben intézheti. Az amerikaiak ugyanis az évek során több bankszámláját befagyasztatták, és ezzel But dollár százmilliókat veszített.

Nagy kérdés, honnan kerülhetett éveken, évtizedeken át ilyen tömegű fegyver külföldre. Vannak, akik úgy vélik, hogy a volt szovjet raktárakban 1992 óta feltűnően gyakori tűzesetek tették lehetővé az azokban őrzött tételek „leírását”. Először Örményországban kapott lángra egy hatalmas fegyverraktár, majd Ukrajna zaporozsjei területén küszködtek a tűzoltók hasonló esettel. 2004 májusában, a Győzelem Napján ugyanabban a régióban tíz napig nem tudták eloltani a lángokat: állítólag 90 000 tonna fegyver, köztük Grad és Uragan típusú rakéta vált a tűz martalékává. A burját Ulan Udétől 120 kilométerre a hivatalos jelentés szerint egyetlen villámcsapás semmisített meg egy hasonló nagyságú raktárt. 2004 novemberében Pszkovtól alig hat kilométerre, 2005 májusá ban Szentpéter vár mellett, Kronstadtban, néhány nap múlva Kamcsatkán történt hasonló „természeti katasztrófa”.

... a milliárdos fegyver bárók mögött az orosz állam egyes intézményei állhatnak.

Az orosz hadvezetés megpróbált gátat vetni ezeknek az ügyleteknek. A törvényhozásban pedig a kommunista Viktor Iljuhin, az állami duma biztonságpolitikai bizottságának elnökhelyettese már évekkel ezelőtt szabályosan sokkolta a politikusokat, amikor közölte: bizonyítékai vannak, hogy az Afganisztánban harcoló, főleg szaúd-arábiai pénzen felfegyverzett tádzsikok és üzbégek alkotta Északi szövetség ellen harcoló tálibok a legmodernebb szovjet haditechnikát használják. Csupa olyan korszerű fegyvert, amelynek regisztrációs száma szerint ukrajnai raktárakban kellett volna lennie. A politikus a vezérkar egyik tábornokával közösen tartott sajtóértekezletén dokumentumokkal igazolta, hogy a pakisztáni titkosszolgálat közreműködésével a volt Szovjetunió területéről legalább 150 tank került a Taliban terrorosztagaihoz. Az üzletet állítólag az akkoriban évekig hazánk vendégszeretetét élvező Szemjon Mogiljevics (Szeva bácsi) és a hozzá hasonlóan Ukrajnából elszármazott Vagyim Rabinovics bonyolította le. Az utóbbi érdekes módon megkapta az orosz kormánynak a Csodatevő Nyikolajról elnevezett arany kitüntetését, „a jó elterjesztéséért a Földön”.

Számos más, önmagában jelentéktelennek látszó ténnyel együtt ez a kitüntetés is felkeltette a természetéből fakadóan bizonyíthatatlan gyanút, hogy a milliárdos fegyverbárók mögött az orosz állam egyes intézményei állhatnak. Közvetve ezt látszik igazolni, hogy Szergej Lavrov külügyminiszter a diplomácia szokásos kulisszák mögötti módszerein kívül a nagy nyilvánosság előtt is felháborodását fejezte ki a sok ezer ártatlan ember halálában bűnös But thaiföldi kiadatása miatt. Az állami szintű jóváhagyás vagy tudomásul vétel tényét sejteti, hogy a Moldáviától de facto elszakadt, oroszok és ukránok lakta Dnyeszter menti Köztársaságból nem akárki volt az illegális fegyverszállítások haszonélvezője: a számos kétes ügyben ugyancsak elhíresült Serif nevű vállalat vezetője a szeparatista régió kezdettől volt elnökének, a Kreml új birodalomépítő céljainak szolgálatában Moszkvából mozgatott Igor Szmirnovnak a fia. (Ezt a tényt árnyalja egy másik: tavaly novemberben a Dnyeszter menti Köztársaságnak nyújtott 170 millió rubel orosz segély elsikkasztásáért a tetemes összegen magának moszkvai ingatlanokat vásárló Oleg Szmirnovot gyanúsítottként hallgatták ki a moszkvai ügyészségen.) Elképzelhető, hogy a But thaiföldi kiadatása után elképesztő gyorsasággal benyújtott 7000 oldalas amerikai vádiratban Magyarország neve is szerepel. Az illegális fegyverszállítmányok döntő többsége ugyan a szovjet utódállamokon kívül Bulgáriából és Romániából került a válságövezetekbe, de Kathy Austin egykori ENSZ-szakértő, aki annak idején az elsők között figyelt fel „a halál kufárának” tevékenységére, azt állította, hogy 1999 folyamán hazánkban bejegyzett – feltehetőleg külföldi -cégek repülőgépei Jordánián keresztül öt alkalommal szállítottak Kalasnyikovokat a kolumbiai gerilláknak. Kérdés, milyen szerepet játszhatott ebben Viktor But, aki az amerikai kérésre román szolgálatok által lehallgatott bizalmas beszélgetéseiben előszeretettel mondogatta: „a kommunisták a barátaink”.

Akár voltak ideológiai megfontolásai, akár nem, annyi bizonyos, hogy a többek közt állítólag Oszama bin Ladennek juttatott illegális fegyverszállítmányokért egy amerikai bíróság előtt felelő férfi messze túltett a többi „posztszovjet” fegyverbárón. Az iratokból kitűnően 1967 januárjában Dusanbe tádzsik fővárosban (szerinte viszont a türkmén Ashabadban) született volt katonatiszt hat nyelven beszél. Elképesztő kapcsolatrendszere van és imponáló műszaki ismeretei, amire a szállításhoz használt repülőgépek katasztrofális állapota miatt szüksége is volt. Egy repülővel kezdte, de letartóztatása pillanatában 60 gépből álló flottája volt, és vagyona tetemes részét úgy szerezte, hogy a többi fegyvercsempésznek kölcsönözte a repülőit, az általa válogatott és különleges kiképzésben részesített személyzettel. Az Interpol és az ENSZ szakemberei másfél évtizedig gyűjtögették a terhelő adatokat Viktor But ellen. Hogy nem volt nehéz dolguk, arra talán elég néhány példát említeni: a kétes hírű bulgáriai Arzenál kombinátból a férfi egy egész hadsereg felszerelésére alkalmas, több százmillió dollár értékű szállítmányt juttatott az angolai Unita véres akcióihoz. A nagyrészt tőle kapott fegyverekkel mészároltak le több százezer tuszit a hutuk Ruandában. De talán a legszörnyűbb történet, amelyért az Oroszországban most ártatlan áldozatként emlegetett But felelősséggel tartozik, Nyugat-Afrika egy apró államában, Sierra Leonéban történt. Ott az 1996 márciusában hatalomra jutott polgári kormányt alig négy hónappal Tedjan Kabba elnök beiktatása után megdöntötték a javadalmazásukkal elégedetlen katonák. Miután az államfő külföldi segítséget kért, békefenntartóként nigériai csapatok érkeztek az országba. Első dolguk az volt, hogy ellenőrzésük alá vonják a gyémántlelőhelyeket.

Csakhogy az orosz fegyvercsempész segítségével a Kabba-ellenes erők rövid idő alatt újrafegyverkeztek. A Kelet-Európából Burkina Faso fővárosának repülőterén, valamint Libéria nemzetközi kikötőjén keresztül érkező arzenálból az összes szembenálló erő komoly muníciót kapott, és új támadásba lendült. A kormányerők, a békefenntartók, a törzsek évekig elhúzódó, brutális „mindenki mindenki ellen” háborúját a nők tömeges megerőszakolása, a civil lakosság lemészárlása, sőt kannibalizmus kísérte. Kabba elnök felszólította honfitársait, hogy fogjanak össze. Egész pontosan úgy fogalmazott: „fogják kézen egymást”. Válaszul a „partizánok” egész települések lakosságának levágták az ujjait, és odaszórták az elnöki palota küszöbére. 75 000 halott, 20 000 megcsonkított – köztük nagyon sok gyermek –, és több millió menekült lett But tevékenységének szörnyű következménye. Mindez nem zavarta abban, hogy rendszeresen találkozzon jó barátjával, a Sierra Leone-i harcok egyik generálójával, Charles Taylorral. Ahogy VIP-vendégként meghívták Szváziföld királyának, III. Msvatinak az esküvőjére is. Az orosz fegyverbáró egy 5000 dollár értékű antik ezüst gyertyatartót vitt ajándékba, tehát nem tett ki magáért túlságosan.

Sokan feltették már a kérdést, hogy az öt különböző útlevelet használó, óvatos But miért nem bujkált különösebben az őt másfél évtizede üldöző belgiumi, amerikai és más titkosszolgálatok elől. Talán, mert briliáns mestere volt a fedésben végzett illegális tevékenységnek. De talán azért, mert az őt övező legendárium – és a Lord of War címen róla 2005ben forgatott amerikai játékfilm1 – ellenére csak trójai faló, afféle stróman lehetett. Egy német szerző, a titkosszolgálatokról több könyvet publikált Jürgen Rott nemrég meg is nevezte But vélelmezett főnökét, egy Los Angelesben lakó, Oleg Orlov nevű orosz állampolgárt. Ezzel azonban elkésett. Orlovot ugyanis csehországi látogatása alatt még 2007 nyarán letartóztatták, és az illegálisan Iránba, Kínába és Pakisztánba szállított ukrajnai X55-ös szárnyas rakéták ügyének kivizsgálásához kiadták őt a kijevi hatóságoknak.

... az enyhének számító ítélet ára mégiscsak valamilyen megállapodás lehetett a vádlott és a hatóságok között.

Lehet, hogy nem kellett volna, bár az ukránok Valerij Malejevnek, az Ukrszpecekszporta állami vállalat vezérigazgatójának sok évvel korábban tett gyanúsítotti vallomása alapján biztos nyomra mozdultak. A Viktor But féle akciókról Orlov azonban már nem szolgálhatott adatokkal, mivel kijevi börtöncellájában sajnálatos módon megfojtották. Malejev sem úszta meg: a hivatalos közlemény szerint már ezt megelőzően repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. Hasonlóan tragikus körülmények között távozott az élők sorából az ügy két másik vádlottja is.

A hét „posztszovjet” fegyverbáró közül tehát már nincs mindenki életben. Egyedül Viktor But került bíróság elé, rendkívüli biztonsági intézkedések közepette: dél-manhattani börtönéből föld alatti alagúton vitték perének tárgyalására. Ügyvédei szerint „intelligens társaságban volt”, mivel ebben a különlegesen őrzött büntetés-végrehajtási intézetben tartják fogva az amerikai olasz maffia egyik főnökét, és valamelyik szomszédos cellában tölti 150 éves börtönbüntetését Bernard Madoff, a 20. század legnagyobb amerikai szélhámosa is. Védőügyvédei szerint But tisztában volt vele, hogy csupán két választása van. Vagy vállalja, hogy életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéljék, vagy vall – egyebek mellett a megbízóiról és a kapcsolatairól.

A 2012. április 5-én meghozott elsőfokú ítéletből kitűnően az első utat választotta. Mégsem kapott életfogytiglant, „csak” 25 évet, vagyis a vádpontokért kiszabható legkisebb büntetést. Nem kizárt tehát, hogy az enyhének számító ítélet ára mégiscsak valamilyen megállapodás lehetett a vádlott és a hatóságok között. A vérig sértett But – azért, hogy „megőrizze az arcát” – egy középkori inkvizíciós eljáráshoz hasonlította a pert, és két nappal az ítélet után, az NTV orosz tévécsatornának adott interjújában utolsó szavakkal szidta a szerinte a „világ uraiként” viselkedő amerikai hatóságokat, hozzátéve, hogy az esküdtszék tagjait agymosásnak vetették alá. Kijelentette, hogy nem tartja magát bűnösnek, és nem érti, miért ítélték el. Moszkvában alighanem ismerik a választ, mert az orosz külügyminisztérium közleményben adta ország-világ tudtára, hogy minden politikai, diplomáciai és jogi eszközzel elérik But visszatérését hazájába. Ennek a történetnek még biztosan nincs vége.

Jegyzetek

© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány