A költség-haszon elv értelmezhetősége a hazai felsőoktatás finanszírozásában

DR. VERES PÁL PhD, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A felsőoktatás finanszírozásának számos aspektusa van.1 Vizsgálható például a felsőoktatás teljes (közösségi és magán) ráfordítása, ennek időbeli alakulása, viszonya a GDP-hez. Más megközelítést jelent a közvetlen és közvetett ráfordítások (költségek) elkülönítése. A ráfordítások szerkezetének elemzésénél ismét más aspektust jelent annak vizsgálata, hogyan terhelődnek a felsőoktatás költségei a társadalom szereplőire. Ezzel összefüggésben felmerül, hogy milyen elvi alapokon nyugszik az egyes szereplők teher viselése, van-e összefüggés a felsőoktatási költségek viselése és a felsőoktatási szolgáltatás igénybevételéből következő haszon között. Bár a szakirodalom már jó ideje foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, a rendszer váltás óta eltelt több mint 20 évben a felsőoktatás finanszírozási rendszerében nem lelhetők fel a költség-haszon elv stabil alapjai. A felsőoktatás tömegesedése, majd a gazdasági és pénzügyi világválság következtében fellépő forrásszűke ismét előtérbe állította a megoldatlan kérdéseket. A tanulmány elsősorban azzal foglalkozik, ér vényesül-e a költség-haszon elv valamilyen mértékben és módon a hazai felsőoktatás finanszírozásában. Vizsgáljuk tehát a jelenlegi költségmegosztás jellemzőit, ennek a költségha tékonyságra gyakorolt hatását, valamint az anyagi és szociális hátrányokkal összefüggő méltányossági elv ér vényesülését. A megközelítés alapvetően elvi-elméleti jellegű, elsősorban lehetséges modellszerű megközelítések bemutatását jelenti.

A felsőoktatás tömegesedése, mint kihívás

Az elmúlt évtizedekben a felsőoktatás térnyerése volt megfigyelhető világszerte. Ez a térnyerés statisztikailag a felsőoktatásban részt vevők abszolút számának növekedésével (abszolút tömegesedés), valamint a lakosságon belül a felsőfokú végzettségűek arányának, a releváns korosztály felsőoktatási bekerülési arányának növekedésével (relatív tömegesedés) jellemezhető.

A felsőoktatás e két értelemben vett tömegesedése közvetlen és szoros összefüggésben van az állampolgárok várakozásainak, a munkaadók igényeinek a változásával. A munkaadók oldaláról a globális verseny, az innovációs kényszer, a szolgáltatások súlyának folyamatos növekedése növelte a felsőfokú végzettségekben megtestesülő kompetenciák iránti igényt (elméletileg és módszertanilag jól megalapozott, komplex feladatok megoldására képes, teamben dolgozni és irányítani is képes, önálló és felelősséget viselő, innovatív munkaerő iránti igény). A társadalom, a családok a felsőoktatást az életpálya, a karrier szempontjából egyre inkább alapvető feltételnek tekintik. Egy kevésbé fejlett, anyagi erőforrásokban kevésbé bővelkedő ország számára az úgynevezett tudásalapú társadalomban a tudás, mint megújuló erőforrás, az egyének, családok és a társadalom szintjén is a haladást és a jólétet biztosíthatja a versenyképesség révén.2 Ezeken túlmenően még számos más ok azonosítható, de ezek kifejtésétől tanulmányunk témája szempontjából eltekinthetünk.

A munka világának átalakulását, a munkaerő iránti kereslet ebből fakadó változását tehát az állampolgárok várakozásai is leképezték. A rendszer váltás után megugró munkanélküliség, a társadalmi-gazdasági felemelkedés, a magasabb jövedelem-színvonal iránti vágy hajtotta a felsőoktatás iránti keresletet egyre magasabbra. A jelentkezési adatok, a hallgatói létszám emelkedése, a jövedelmi statisztikák jól mutatják ezt a folyamatot. A felsőoktatás teljes hallgatói létszáma 1990-hez viszonyítva a 2004/2005-ös tanévre több mint négyszeresére, 420 ezer fő fölé emelkedett. A 2004/2005-ös tanév után a hallgatói létszám már csökken, és a csökkenés folyamatos. A csökkenésnek a releváns korosztály létszámának csökkenése mellett számos oka van, ezek bemutatása és elemzése nem tárgya a tanulmánynak. Az tény, hogy a folyamat mögött nem a felsőoktatás vonzerejének csökkenése áll. Az abszolút tömegesedés helyett a relatív tömegesedés fogalmával írhatjuk le a folyamatot. Az abszolút tömegesedést és 2006 után a Bologna-folyamattal összefüggő képzési szerkezetváltozást az alábbi ábra szemlélteti.

1. ábra: Hallgatók számának változása képzési szintenként, 1995–2010

1. ábra: Hallgatók számának változása képzési szintenként, 1995–2010

A fenti folyamatokat erősíti az Európai Unió, az Európai Felsőoktatási Térség kormányainak növekvő elköteleződése a felsőoktatás – mennyiségi és minőségi – fejlesztése mellett.3 Hasonló irányba mutatnak a felsőoktatással is foglalkozó nemzetközi szervezetek (OECD, UNESCO stb.) szakmai anyagainak, kutatásainak, elemzéseinek megállapításai a felsőoktatás növekvő szerepéről, az ebből következő kihívásokról – a finanszírozás tekintetében is. Korrekt adatok, nemzetközi összehasonlítások és elemzések tekintetében is kiemelhetők az OECD kiadványai, különös tekintettel az Education at a Glance rendszeresen megjelenő kiadványra, az utolsó kiadás 2011-ben jelent meg.4

A fenti ábra is arra utal, hogy a rendszerváltás utáni kormányok Magyarországon is engedtek a társadalmi nyomásnak, továbbá fel- és elismerték a gazdaság és a társadalom igényeinek változását. Részben adminisztratív eszközökkel, részben a finanszírozási rendszer változtatásával (létszám alapú közfinanszírozás) szélesre nyitották a felsőoktatás kapuit. Nem történt meg ugyanakkor a finanszírozás terén annak kellő mélységű átgondolása, hogy milyen alapokon és módon kell a költségviselést átalakítani, ki fizessen a diplomáért.5 A rögtönzéseket sem nélkülöző finanszírozási rendszerek – a finanszírozhatatlanság egyre határozottabb jeleit mutatva – egyre súlyosabb ellentmondásba kerültek a költséghatékonyság és a társadalmi méltányosság elvével is, nem beszélve a minőség nyilvánvaló (de mindenképpen feltételezett) romlásáról. Az állam mellett egyre markánsabb szerepet kapott a finanszírozásban érdekelt szereplők egyik meghatározó csoportja, a képzésben részt vevők (hallgatók), de talán pontosabb a hallgatókról és családjukról beszélni. A költségtérítéses képzés megjelenése 1998-ban feloldotta a tömegesedés közfinanszírozási oldalról jelentkező korlátait.

Alapfogalmak, alapkérdések és hipotézisek

A felsőoktatás arányának növekedése – a felsőoktatás viszonylagos drágaságából is következően6 – a teljes oktatási rendszer költségszintjét is megemeli. Ezzel is összefügg, hogy az oktatás költségeinek korábbi – inkább implicit, nem kellően átgondolt és tudatos – megosztása az érdekelt szereplők között egyre inkább feszültség és kritika tárgyává lett. Vonatkozik ez különösen az állam (a közösség) szerepvállalására. Az állami szerepvállalást is új megvilágításba helyezte, hogy a jóléti állam válságba kerülése óta, és különösen az új évezredben bekövetkezett két világgazdasági válság következményeként az európai államok sora került fenntarthatatlan költségvetési helyzetbe. Az állam – részben kényszerű, részben elvi alapú – visszahúzódása a közfinanszírozás terén arra ösztönözte nemcsak az államokat, hanem a kutatókat is, hogy új forrásokat (finanszírozókat), a költségek megosztására, az állam szerepének csökkentésére elvi alapot találjanak.

A felsőoktatás finanszírozásának számos aspektusa van, amelyek részben okai, részben okozatai a konkrét finanszírozási rendszernek (beleértve ebbe a költségek megosztását is). Így különösen a felső oktatási rendszer kiterjedése, a felsőoktatás minősége, eredményessége, hatékonysága, gazdaságossága, a méltányossági szempontok ér vényesülése.

A méltányossági elv keretében értelmezhető a költségviselés valamilyen könnyített módja is.

A továbbiakban elsősorban arra teszünk kísérletet, hogy megvizsgáljuk a költségek megosztását, illetve megosztási lehetőségét, a megosztás indokoltságát és elvi-gyakorlati megalapozottságát a fel sőoktatás szereplői között, költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv alapján. A megosztást nemcsak statikus (arányok szerinti) megközelítésben vizsgáljuk, hanem dinamikusan, idődimenzióban is. Utóbbi szempontból különös jelentőséget nyer a költségek viselésének módja, technikája, ideje, annak visszahatása a szereplők viselkedésére, a felsőoktatás rendszerére.

Költség-haszon elven a felsőoktatás finanszírozásában azt értjük, hogy a felsőoktatás érdekelt szereplői a felsőoktatásból nyert, illetve nyerhető hasznuk arányában viselik a felsőoktatás költségeit. A hatékonysági elv lényege, hogy a felsőoktatás finanszírozása, a költségviselés az érdekelt szereplők részéről oly módon történik, hogy az megfelel a szűkös erőforrásokkal történő gazdálkodás követelményének (a finanszírozó és a finanszírozott – a felsőoktatási intézmény – oldalán egyaránt). A méltányossági elv a társadalmi igazságosságból mint értékből kiindulva megengedi, sőt szükségessé teszi, hogy egyes szereplők, alapvetően hátrányos helyzetük miatt, az esélyegyenlőtlenség kiegyenlítése céljából, ne hasznuk arányában és/vagy ne azonnal járuljanak hozzá a felsőoktatás költségeihez. A méltányossági elv keretében értelmezhető a költségviselés valamilyen könnyített módja is. A felsőoktatás egyéni és társadalmi költségeinek és megtérülésének részletes értelmezése és elemzése található Varga Júlia7 könyvében.

A továbbiakban az alábbi feltételezésekből indulunk ki:

– A felsőoktatás hasznának meg kell haladnia annak költségeit.

– A felsőoktatás költségeiből már ma is valamennyi haszonélvező részesedik, de nem történt meg ennek rendszerszerű átgondolása a mértékek és arányok, a módszerek és a következmények tekintetében.

– A költségek megosztásában a teher a képzésben részt vevők (családok) és a munkaadók felé tolódott el.

– A költségek megosztásának változása részben a haszonmegoszlással hozható összefüggésbe, tehát közelített a költség-haszon elvhez.

Arra is keressük a választ, hogyan befolyásolja a költségek megosztása, illetve annak technikája a felsőoktatás iránti keresletet, a felsőoktatás terjedelmét, költséghatékonyságát és a méltányossági elv érvényesülését.

A fenti kérdések tekintetében további feltételezéseink az alábbiak:

– A költségek haszonarányosabb megosztása összességében a felsőoktatás terjedelmének csökkenését eredményezheti.

– A költségek megosztásának technikájától érdemben függ a felsőoktatás iránti kereslet, továbbá a felsőoktatás költséghatékonysága és a méltányossági elv érvényesülése.

– A költségek megosztása és technikája a felsőoktatás iránti kereslet szerkezetét is befolyásolja.

A felsőoktatás finanszírozásának intézményi aspektusai – a tulajdon és a fenntartó-tulajdonos szerepe

Felsőoktatási tevékenységet a mindenkori felsőoktatási törvény szerinti felsőoktatási intézmény folytathat. A felsőoktatás szűken vett (a nem szorosan a felsőoktatáshoz tartozó, pl. élelmezési, lakhatási stb.) költségei a felsőoktatási intézményekben a működés során merülnek fel. A költségviselők hozzájárulásának ebben a tekintetben – valamilyen mechanizmus szerint – a felsőoktatási intézmények költségvetésének bevételi oldalán kell megjelennie. A tör vény a felsőoktatási intézmény létesítéséhez, működtetéséhez és megszüntetéséhez alapítófenntartó (a továbbiakban: tulajdonos) szükségességét rendeli. A tulajdonos szerepe a finanszírozásban függ a mindenkori jogszabályi feltételektől, de valamilyen mértékű kötelezettség és felelősség mindenképpen hárul a tulajdonosra. Egy intézmény létesítése befektetést is jelent, a képzés elindításához a jogszabályok előírta feltételek megteremtése (finanszírozása) a tulajdonos feladata (épületek, berendezések, likviditási tartalék, bérek és járulékaik stb.). A működés során a tulajdonost – a szabályozástól függően – terhelhetik a képzés, fenntartás és fejlesztés költségei. Az esetlegesen keletkező veszteség finanszírozása a tulajdonosra hárulhat. A tevékenység megszüntetésének költségei is a tulajdonost terhelik.

A fentiekből következik, hogy – különösen nem állami tulajdonosok tekintetében – a finanszírozásban a tulajdonost érintő felelősségnek és kötelezettségeknek minél stabilabbnak és kiszámíthatóbbak kell lennie. Sajátos eseteket kivéve a tulajdonos minimális célja a befektetés megtérülése. Nem állami tulajdonosok érdemi és stabil bevonása a felsőoktatásba e szempont figyelembevételével történhet. A költség-haszon elv alapján, amennyiben a tulajdonosnak csupán befektetése térül meg, kell hogy legyen olyan motiváció, érdek, szempont (haszon), amely a költségen (befektetésen) felüli pénzbeli haszon elmaradásáért kárpótolhatja. A költséghaszon elv érvényesülése tekintetében tehát a tulajdonost is fontos szereplőként azonosítjuk. Azért hangsúlyozzuk külön a nem állami tulajdonosok helyzetét, mivel az állami tulajdonos (beleértve az önkormányzatokat is) helyzete lényegileg különbözik a nem állami tulajdonostól, amennyiben a létesítés, fenntartás finanszírozása közpénzből történik, ennek összes – különösen hatékonysági – következményével.8

A felsőoktatás finanszírozásának intézményi aspektusai – az állam mint tulajdonos, szabályozó és finanszírozó

A felsőoktatásban az állam egyszerre hármas – ellentmondásos – szerepben van, amennyiben egyrészt tulajdonos-fenntartó, másrészt szabályozó, harmadrészt pedig finanszírozó – közpénzekből finanszírozza is a felsőoktatást. Tisztán elvileg tekintve, a felsőoktatás állami tulajdona esetében a három funkció egyfajta összeférhetetlenséget jelent, amikor az állam szabályozási és finanszírozási jogait saját tulajdona tekintetében is gyakorolja. Fennáll ugyanis a célnak, hatékonyságnak, gazdaságosságnak és eredményességnek ellentmondó – tulajdontól függő – megkülönböztetés lehetősége. Az állami szabályozás a finanszírozás területén – a teljesség igénye nélkül – kiterjedhet az alábbi területekre:

– A finanszírozás kötelezettjeinek meghatározása (költségek megosztása);

– kedvezményezettek és kedvezmények meghatározása (méltányossági elv);

– a finanszírozás technikájának meghatározása (költségek vetítése, időbeli allokálása stb.);

– költséghatékonyság monitorozása, szükség esetén szankciók (hatékonyság, gazdaságosság, eredményesség alapján).

A finanszírozás intézményi modelljei és a költség-haszon elv értelmezhetősége

Az alábbiakban előítélettől mentességre törekedve, pusztán elvi alapon, két alapvetően eltérő és egy kiegészítő – önmagában véve következetes – finanszírozási modellt különböztetünk meg. Temesi József9 megállapításait is figyelembe véve azt a kérdést tesszük fel, hogy az egyes finanszírozási modellek hogyan értékelhetők a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv érvényesülése szempontjából. A modelleket tiszta formájukban mutatjuk be, tudva, hogy ebben a formában a valóságban nem fordulnak elő. A valóságban a bemutatott modellek egyfajta vegyülete található, nem közömbös azonban, hogy az egyes modellek lényegi elemeit milyen összetételben tartalmazza a konkrét finanszírozási rendszer.

Költség-haszon elv a piaci finanszírozási modellben

A piaci finanszírozási modellben abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a felsőoktatási szolgáltatásban érdekelt szereplők (családok, gazdálkodó szervezetek, önkormányzatok, állam stb.) – a felsőoktatás várható haszna alapján – közvetlen vagy közvetett piaci keresletet fognak teremteni a felsőoktatással szemben. A piaci kereslet generálni fogja a megfelelő kínálatot, tehát különböző tulajdonosok (alapítók-fenntartók) jelennek meg, akik a költség+haszon elv alapján beruháznak és kínálatot fognak teremteni. Ebben a modellben a nem állami tulajdonosok (befektetők) súlya akár meghatározó lehet, az állam szerepe pedig elsősorban (piac)szabályozó, másodsorban megrendelő finanszírozó, mindenekelőtt méltányossági szempontok alapján.

A piaci modell elvileg diverzifikált és rugalmas kínálati szerkezetet eredményez. Amennyiben a nemzetköziesedést is figyelembe vesszük, a felsőoktatás szerkezete a nemzetközi munkamegosztás szabályai szerint alakul, és szolgáltatási export-import jellegzetességeit is mutatja. A felsőoktatás ára piaci lesz, ami a kereslet-kínálati szabályok alapján a felsőoktatás költségeit és hasznait fejezi ki.10 Feltéve, hogy az állami szabályozás a piaci viszonyokat tiszteletben tartja, a szolgáltatók költségvetési korlátja11 kemény lesz, tehát az intézményi működésben érvényesül a haté konysági elv. A költségviselők a költség egységére eső haszon maximalizálására törekednek.

Fentebb általános jelleggel már hangsúlyoztuk, de a felsőoktatásra mint szolgáltatásra különösen igaz, hogy a valóságban a piaci modell nem tud tiszta és klasszikus formájában megvalósulni. Ezért külső (például állami) beavatkozás nélkül hatékonysági és méltányossági deficitek jelentkeznek.

Az állam másodlagos szerepe – kvázi piaci szereplőként – a közérdek, valamint a köz által vállalt értékek alapján preferált területeken és preferált (pl. hátrányos) rétegek esetén kereslet támasztása, alapvetően megrendelőként, tehát a felsőoktatási szolgáltatás vásárlójaként. Szabályozó és megrendelő szerepében az állam érvényesítheti a méltányossági és esélyegyenlőségi szempontokat, nem feltétlenül sértve a kemény költségvetési korlát követelményét.

Költség-haszon elv a bürokratikus finanszírozási modellben

A finanszírozás bürokratikus modelljében a felsőoktatási tevékenység (a felsőoktatási intézmények) finanszírozása döntően az állam által, a közösségi jövedelem újraelosztása keretében történik. A képző intézmények bevétele nem piaci árbevétel, hanem állami költségvetési támogatás. Ennek a modellnek a releváns tulajdonformája az állami tulajdon. Az állam nem a piaci viszonyokat szabályozza, hanem a – döntően állami – intézmények finanszírozásának és elszámoltatásának szabályait határozza meg. Ebben a modellben a nem állami tulajdoni formák „idegen testnek” számítanak, amellyel az állam szabályozóként és finanszírozóként nehezen tud mit kezdeni. Amennyiben viszont az állam a nem állami intézmények esetében finanszírozóként nem, vagy csak részlegesen vesz részt, kénytelen egy részleges piaci helyzetet elismerni, a szabályozásban tehát sajátos kivételeket tenni, elismerve a tulajdonosok költség+haszon elven alapuló érdekét. Az állami és a nem állami intézmények „kezelése”, az egyenlő elbánás és az eltérő tulajdonú intézmények (verseny)esélyegyenlősége az állam és az intézmények közötti permanens vita és feszültség forrása lesz.12

Az állam tehát e modellben az állami intézmények számára feladatot határoz meg, és hozzá finanszírozást biztosít. A finanszírozás technikája alapvetően háromféle: normatív, megállapodásos és projektfinanszíro zás13. A tapasztalatok azt mutatják, hogy e modellben súlyosan sérül a kemény költségvetési korlát (a hatékonyság) követelménye, különösen az állami tulajdonú intézmények esetén. Az állam a méltányossági elvet is részben bürokratikus („utasításos”) módon érvényesíti (pontszámkedvezmény a felvételnél, egyéb előnyben részesítés stb.). A hallgatókat célzó ösztöndíjrendszer sem tekinthető piaci elemnek.

A modell a piac, az állam és az érdekelt szereplők együttműködésén és szerepmegosztásán alapul.

Megjegyezzük, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz évben a magyar felsőoktatási rendszer finanszírozása a bü rokratikus modellhez állt közelebb. Szembesülve ugyanakkor e modell fent jelzett problémáival, az állam más (pl. piaci) elemeket is beépített. Ilyen elem a költségtérítéses képzés – az állami intézményekben is –, a költségtérítés költségalapú, intézményi szintű meghatározása, részben ezzel összefüggésben, a diákhitel intézménye, és az úgynevezett magán-felsőoktatási14 intézmények fokozatos „magára hagyása”.

Költség-haszon elv a tárgyalásos finanszírozási modellben

A tárgyalásos gazdaság15 közgazdaságtanból ismert modellje nem tekinthető egy tiszta (harmadik) modellnek. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján tulajdonképpen a piaci modell korlátainak, gyengeségeinek ellenpontozására alkalmas intézményi együttest jelent, alapvetően piaci alapon. A modell a piac, az állam és az érdekelt szereplők együttműködésén és szerepmegosztásán alapul. A társadalmi célokból, a hatékonyság, gazdaságosság, eredményesség és méltányosság követelménye alapján levezetett funkciómegosztást jelent a piac, az állam és az érdekelt szereplők közössége (képviseleti szervezetei) között.

A tárgyalás intézményét a felsőoktatás rendszerére, ezen belül a finanszírozásra is lehet értelmezni és adaptálni. A felsőoktatás tárgyalással kiegészített finanszírozási modelljében lényegében a piac és az állam működésének, szerepének határait és korlátjait az érdekelt szereplők közösen határozzák meg. A legfontosabb érdekelt szereplők: a diákok (a képviselő hallgatói szer vezet), a tanárok és a foglalkoztatottak (a képviselő szakszer vezetek) és a munkaadók (a képviselő kamarák). Az állam szerepe ebben a modellben változó: lehet egyenrangú szereplő, közreműködő, megfigyelő, végrehajtó, és mindez együtt. A tárgyalás lényege, hogy a felsorolt érdekelt szereplők képviseletei megállapodnak abban, hogy miként osztják meg az egyes képviselt csoportok között a felsőoktatás költségeit, és miként érvényesítik a méltányossági elvet. Ez tehát egy elvi megállapodás, amit az alapmodellben (piaci vagy bürokratikus) az államnak tiszteletben kell tartania, modelltől függően a szabályozási, illetve a finanszírozási rendszerben pedig érvényesítenie.

A költség-haszon, a hatékonysági és a méltányossági elv értelmezhetősége az egyes érdekelt szereplők szintjén az eltérő modellekben

Az OECD rendszeresen megjelenő elemzéseit a felsőoktatás finanszírozása tekintetében áttekintve azt láthatjuk, hogy a privát szféra valamenynyi vizsgált országban részt vesz a felsőoktatás finanszírozásában. Az is szembetűnő ugyanakkor, hogy rendkívüli eltérések vannak az egyes országok között a privát szféra hozzájárulása (minden bizonnyal a hozzájárulás módja) tekintetében. Ez is arra utal, hogy a költség-haszon elv felfogása, érvényesítési mértéke és módja tekintetében az országok szakpolitikája között lényeges eltérés van. Külön (nem e tanulmány tárgyát képező) elemzést igényel, hogyan viszonyulnak az egyes nemzeti megoldások a hatékonysági és méltányossági elv érvényesítéséhez. Itt annyit jegyzünk meg csupán, hogy a különböző arányok és konkrét mechanizmusok akár egyenértékűek lehetnek, figyelembe véve az adott országok történeti és kulturális adottságait, értékjellemzőit, céljait és természetesen az adott ország gazdasági fejlettségét is.

2. ábra: A privát szféra hozzájárulása az oktatási intézményekben (2008)

2. ábra: A privát szféra hozzájárulása az oktatási intézményekben (2008)

A 2. ábra az OECD Education at a Glance 2011-ben megjelent tanulmánya alapján16 jól szemlélteti a privát szféra hozzájárulásának különbségeit az egyes vizsgált országokban.

Az OECD tanulmánya, illetve a fenti ábra is, a privát szféra közvetlen hozzájárulását veszi számba. Tanulmányunk fontos mondanivalója lesz alábbiakban, hogy a privát szféra hozzájárulását sokkal átfogóbban, a közvetett hozzájárulásokat és a teljes jövedelemáramlást figyelembe véve kell értelmezni és számba venni.

Az állam (a közösség) költségei és hasznai

A szakirodalom17 a felsőoktatás számos közösségi hasznát azonosította. Ezek közé tartozik a nemzeti jövedelem emelkedése, a várható életkor meghosszabbodása, az egészségi állapot javulása, a kriminalizáció csökkenése, a társadalmi kohézió javulása stb. Ezek közül egyesek a felsőoktatás közvetlen, mások közvetett következményei, hasznai. Itt olyan közjavakról, illetve pozitív externáliákról van szó, amelyeket a társadalom minden tagja élvez vagy élvezhet valamilyen módon, abból tehát kizárni senkit nem lehet. Ebből vezethető le, hogy a felsőoktatás finanszírozásában a társadalom minden tagjának indokolt részt vennie – annak is, aki közvetlenül nem vesz igénybe felsőoktatási szolgáltatást. Ez úgy és akkor valósul meg, amikor a közösségi (állami, önkormányzati) költségvetésből (piaci vagy bürokratikus modellben) a társadalom a felsőoktatás költségeihez hozzájárul. A jelenlegi magyar rendszerben az államilag támogatott hallgató juttatásai, a hallgatók utáni intézményi támogatás értelmezhető például ilyen közhaszon alapú közösségi finanszírozásként. A közösségi finanszírozás mindkét alapmodelljében a közösségi források egy része méltányossági alapon kerülhet felhasználásra (állami szociális ösztöndíj, Bursa Hungarica önkormányzati ösztöndíj, fogyatékosok utáni intéz ményi többlettámogatás stb.) A hatékonysági elv oly módon ér vényesülhet, hogy az állam az intézménynek, illetve a hallgatónak nyújtott tá mo ga tás hoz ha té kony sá gi, il let ve teljesítménykövetelményt rendel (taEz az állam részéről nulmányi ösztöndíj, szakma-tudományos ösztöndíj, köztársasági ösztöndíj közösségi befektetésstb.). Ez az állam részéről közösségi ként is értelmezhető. befektetésként is értelmezhető.

A hallgatók (családok) költségei és haszna

A felsőoktatás közjószágként értelmezett pozitív externáliái a szolgáltatást igénybe vevők szintjén közvetlen haszonként is jelentkeznek (várható élettartam, egészség, életminőség stb.). Sajátos és aggregált haszonként értelmezhető ugyanakkor a felsőoktatási szolgáltatást igénybe vevők részéről az élet során elérhető és a többlettudásnak tulajdonítható többletjövedelem. E tekintetben – nemzetközi statisztikák szerint is – Magyarország az élen áll, amennyiben a felsőfokú végzettség birtokában nemzeti átlagban várható jövedelemszint több mint kétszerese a középfokú végzettséggel várhatónak.18

A költség-haszon elvből kiindulva mondhatjuk, hogy a felsőoktatás összhasznából a hallgatói haszonnal arányos költségek viselése a hallgató (a család) részéről indokolt lehet. Ennek formája, illetve módja a két alapmodellben eltérő lehet. Piaci modellben – alapesetben – a hallgató (illetve) családja fizeti piaci áron a képzési költséget. A közösségi oszthatatlan haszon alapján a közösség ennek egy részét átvállalja, döntően hatékonysági (tanulmányi) és méltányossági (szociális) elven alapuló közösségi ösztöndíjrendszerekkel. Piaci modellben a hatékonysági elv definíció szerint érvényesül az ismert piaci szabályok szerint. A piaci modell ugyanakkor kizárja a méltányossági (nem teljesítmény) elvet. A piaci elv lényegének megsértése nélkül – a költség-haszon időbeli eltérése alapján – több megoldás is lehetséges. A két legismertebb megoldás a diákhitel intézménye, illetve az utólagos – jövedelemből történő – fizetés. A piaci modell is kiegészíthető közösségi – teljesítmény- és szociális alapú – ösztöndíjakkal.

A piaci modellel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy hatékonysági, illetve teljesítményösztönzési előnyét tekintve gyengítő tényező, hogy az esetek meghatározó hányadában a tényleges teherviselő a hallgató családja. Így a hallgató költségvetési korlátja sajátosan és egyénileg eltérő mértékben puhává válhat.

Bürokratikus modellben az állam a képzés költségeit részben – egyes esetekben egészben – fedező tandíjrendszert vezethet be. A hallgatói hitel, a halasztott fizetés, a kétféle ösztöndíjrendszer a bürokratikus modellben is alkalmazható.19

Az utólagos hallgatói hozzájárulás lehet direkt, de megvalósulhat indirekt módon, az adórendszeren keresztül is (progresszív személyi jövedelemadó). Számos országban, így például Európa északi államaiban, a progresszív személyi jövedelemadó és a felsőoktatás állami finanszírozása (tandíjmentessége) között logikai és gyakorlati kapcsolatot teremtettek.20

A költségtérítéses képzés

Az úgynevezett költségtérítéses (önköltséges) képzés a méltányosság (esélyegyenlőség) oldaláról súlyos problémákkal terhelt mind a mai napig. A költségtérítéses képzés, mint a hallgatók, illetve családok intézményes bevonása a finanszírozásba, látványos „karriert” futott be.

A költségtérítéses hallgatók aránya a 2004–2005-ös tanévre elérte a hallgatók 50%-át. Az Oktatási Hivatal adatgyűjtése alapján 2011-ben a költségtérítéses hallgatók aránya alapképzésben és osztatlan képzésben, képzési területenként rendkívül erős szóródást mutat. A nemzetvédelmi és katonai képzési területen meghaladja a 80%-ot, miközben a természettudományi képzési területen alig haladja meg a 6%-ot, de az orvos- és egészségtudományi képzési területen is éppen csak meghaladja a 11%-ot. Az erős szóródásban szerepet játszik a képzés iránti kereslet, a költségtérítés nagysága és a releváns társadalmi réteg fizetőképessége. A költségtérítéses hallgatók arányának változását a teljes felsőoktatásban mutatja a 3. ábra. A képzésben részt vevők, illetve családjuk ilyen mértékű szerepvállalása is jelzi, hogy a felsőoktatás, a felsőfokú végzettség presztízse rendkívüli módon megnövekedett. A felsőoktatást, a felsőfokú végzettséget a társadalom széles rétegei a felemelkedés útjának, haszonnal megtérülő befektetésnek kezdték tekinteni. Ezt a várakozást tények is alátámasztották: a diplomások munkaerő-piaci helyzete ki emelkedően jó volt – még ma is az –, a diploma átlagosan több mint kétszeres jövedelmi szintet biztosított a középfokú végzettséghez képest. A 4. ábra kiválóan szemlélteti, hogy a bérprémium mértékét tekintve Magyarország az OECD-országok között is az előkelő második helyen szerepel.

3. ábra: Államilag támogatott és költségtérítéses hallgatók arányának változása

3. ábra: Államilag támogatott és költségtérítéses hallgatók arányának változása

4. ábra:

4. ábra:

A költségtérítéses képzés arányának növekedése további sajátos ellentmondásokkal párosult. Ezek egyike a költségtérítés összegének rendkívüli szórása régiók, intézmények és szakok szerint. Egy budapesti, kiemelkedő presztízsű intézmény egy népszerű szakon a képzési normatíva többszörösét is elkérhette és el is kérte. Egy vidéki főiskola kevésbé népszerű szakon a képzési normatívánál jóval alacsonyabb összeget tudott csak ér vényesíteni.21 Ez súlyosan ellentmond a méltányosság, az egyenlő esély elvének, gondoljunk a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetűekre, akiknek a diákhitel (eladósodási) esélyt jelentett, miközben a hitel maximált összege szaktól, illetve a konkrét költségtérítési összegtől független. A másik – meggyőződésem szerint alkotmányos – aggályokat felvető ellentmondás „a győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít” alapú gyakorlat. Ennek lényege, hogy az államilag támogatott és a költségtérítéses megkülönböztetést a hallgatók mint bélyeget viszik magukkal a tanulmányok során. Néhány éve enyhített csak a szabályozás (de a problémát alapjaiban nem oldotta meg) azon a tényen, hogy míg az alig teljesítő támogatott hallgató – az egyszeri, felvételi mérés alapján – a teljes képzési idő alatt élvezi a közösségi támogatást, a költségtérítésesként felvett, később kiválóan teljesítő hallgató pedig kiváló teljesítménye ellenére sem részesülhet abból.

A munkaadó költségei és haszna

Gyakran felmerül, hogy a munkaadók is járuljanak hozzá a felsőoktatás költségeihez. A munkaadók hozzájárulása jogos követelmény, hiszen a képzett munkaerő egyik haszonélvezője a munkaadó. A munkaadó haszna a munkatermelékenység emelkedésében, a versenyképesség javulásában, végső soron a profit növekedésében jelentkezik. Közhelynek számít az a makroszintű tétel, hogy egy országban az iskolázottság szintje és a gazdasági fejlettség, illetve a gazdaság dinamikája között szoros összefüggés van.

Felmerül a kérdés, hozzájáruljanak-e a munkaadók a felsőoktatás költségeihez. A válasz igen, hiszen a munkaadók számára a magasabb képzettség költsége a magasabb munkabér. De feltehető a kérdés úgy is, hogy hozzájárulnak-e a munkaadók már ma is a felsőoktatás költségeihez. A válasz erre is igen. Az a bértöbblet, amit Magyarországon a munkaadók a középfokú végzettségűekhez viszonyítva a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállalónak fizetnek, európai összevetésben is kiemelkedő, miként erre fentebb már hivatkoztunk, több mint kétszeres. Ez tényszerűen a munkaadó hasznaihoz társítható költségviselésnek tekinthető. Mi okozza hát sokak hiányérzetét? Nyilvánvalóan az, hogy a képzettebb munkavállalónak fizetett magasabb bér nem feltétlenül jut vissza a felsőoktatás rendszerébe. A fentebb kifejtett piaci modellben ez természetes módon menne végbe, mivel a képzettebb hallgató viselné a képzés költségeit, aminek forrása a magasabb képzettség révén elért magasabb jövedelem. A munkaadó hozzájárulása a bérköltség révén így ténylegesen visszajut a felsőoktatás rendszerébe. A piaci és a bürokratikus modellben is van személyi jövedelemadó, amikor a magasabb jövedelem – még lineáris rendszerben is – (arányosan) magasabb társadalmi hozzájárulást (költségviselést) jelent. Az így befolyó közösségi bevétel piaci modellben a méltányossági elv ér vényesítését, bürokratikus modellben pedig a képzési költségek részleges állami finanszírozását is szolgálhatja.

A munkaadó hozzájárulásának sajátos aspektusa, hogy a munkaadó akkor és addig vesz részt a képzettség finanszírozásában, amikor és ameddig a képzett munkaadót alkalmazza. Ezzel egy adott munkaadó csak részlegesen téríti meg a képzés költségeit. Amennyiben a munkaadók részéről a képzési beruházás, például hallgatók teljes képzési költségének finanszírozását várjuk, akkor az előbbitől eltérő esettel állunk szemben. Ez a munkaadónak csak akkor érdeke, ha a kiképzett munkaerő foglalkoztatása nála addig garantált, ameddig legalább a képzési költségek megtérülnek. Ez elvileg is csak szer ződéses rendszerben, a hallgató és munkaadó közötti szerződés révén ér vényesíthető. Egy ilyen szerződéses modellben a munkaadó részéről felmerülhet a beruházásként értelmezett képzési költség – teljes vagy részleges – bérből történő levonása is.22 A mesterképzésben és különösen a szakirányú továbbképzésben a szerződéses finanszírozásra számos példát találhatunk.

A munkaadók fenti, intézményes hozzájárulását számos egyéb hozzájárulási forma egészítheti ki. Ma számos – önkéntes – ösztöndíj-alapítás, tanszékek és professzorok finanszírozása ismert, a szakképzési hozzájárulási kötelezettség pedig a bürokratikus hozzájárulási kényszer formájának tekinthető.

A munkaadók fenti, intézményes hozzájárulását számos egyéb hozzájárulási forma egészítheti ki.

Az európai északi államok fentebb már említett gyakorlatának következetessége abban nyilvá nul meg, hogy miközben a (nem piaci) felsőoktatási rendszer alapvetően tandíjmentes, az állam progresszív személyi jövedelemadóval – utólag – fizetteti meg a képzés költségeit közvetlenül a diplomásokkal, végső soron a munkaadókkal is. Az északi államok rendszerének következetességével szembeállítható egy olyan rendszer, amely tandíjmentességet deklarál lineáris személyi jövedelemadó mellett. Ez nyilvánvalóan ellentmond a költség-haszon elvnek, és egyenesen vezet a felsőoktatás finanszírozási problémáihoz. Ezt „korrigálja” a költségtérítéses (önköltséges) képzés, a fentebb már vázolt ellentmondásokkal a hatékonyság és a méltányosság terén egyaránt. Megjegyzendő, hogy az államilag támogatott és a költségtérítéses képzésben részt vevők megkülönböztetése indokolt az adózásban, utóbbiak adókedvezményét biztosítva (a mérték természetesen nem lényegtelen).

A jövedelem áramlások és a költség-haszon elv érvényesülése

Az alábbiakban egy jövedelemáramlási ábrán szemléltetem az állam, a hallgatók (családok) és a munkaadók szerepét a felsőoktatás finanszírozásában. Az 5. ábra a fentiekben kifejtettek összefoglalásának is tekinthető.

5. ábra: Felsőoktatás-finanszírozás és jövedelemáramlás a stakeholderek között

5. ábra: Felsőoktatás-finanszírozás és jövedelemáramlás a stakeholderek között

A költségmegosztás hatékonysági funkciója

Miközben a költségek hasznok szerinti allokációját igazságosnak tarthatjuk, felmerül, hogy a megosztás, illetve annak módja hogyan viszonyul a hatékonysági elvhez (a szűkös erőforrásokkal való gazdálkodás elvéhez). A hatékonyság mikro (gazdálkodó szervezetek szintjén értelmezett) és makro (nemzetgazdasági szinten értelmezett) megkülönböztetése indokolt. Az egyes felsőoktatási intézmények szintjén (mikro szinten) a piaci ár, vagy tandíj, önköltség, költségtérítés nemcsak a hasznok megfizettetését jelenti, hanem befolyásolja a szolgáltatás igénybevevőjének és a szolgáltatónak a döntéseit is. A kínálatot a kereslethez igazítja, a bevételekkel pedig takarékos gazdálkodásra ösztönöz. A keresleti oldalon érvényesülhet a haszonmaximalizálási elv. Mindezek makroszintű következménye a felsőoktatás kereslet-kínálati szerkezetének rugalmasabb alkalmazkodása, illetve a felsőoktatás egységnyi hasznára vetített költségszint minimalizálása.

Egy fontos nemzetközi aspektus

A gazdaság és a felsőoktatás nemzetköziesedésével, illetve globalizációjával a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv is új, tágabb és ellentmondásosabb kontextusba kerül. Az Európai Unió alapvető elvei közé tartozó szabad mozgás (beleértve a munkaerő-mobilitást) lehetővé teszi a költségek és hasznok nemzetek közötti eltérő megosztását. Az agyelszívásnak nevezett jelenség a közösségen belül is létezik. Kárvallottjai jellemzően az átlag alatti fejlettségű országok közül is azok, amelyek a felsőoktatásban a költségek, a minőség, illetve kompetenciák te kintetében versenyképes kibocsátással rendelkeznek. A munkatermelékenységi arányokat többszörösen meghaladó jövedelemeltérések az átlag feletti fejlettségű országok javára azt jelenti, hogy a külföldre távozó – államilag támogatott – diplomások (és persze nem csak diplomások) esetén a szegényebb országok viselik a felsőoktatás költségeit (különösen bürokratikus, tandíjmentes modellben igaz ez), míg a hasznokat a diplomások, illetve a fogadóországok, illetve munkaadóik élvezik. Ez rendkívüli módon méltánytalan helyzetet teremt a kevésbé fejlett országok számára, mivel – számos más forma mellett – egyoldalú jövedelemkivonást jelent. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása nem könnyű, mivel az EU tagországai lemondtak vonatkozó szuverenitásukról. A magyar kormány terve polgárjogi szerződés megkötésére a képzésben részt vevőkkel az állami támogatás visszafizetésére a fentiekkel összefüggésben nem megalapozatlan, de aggályos lehet az uniós elvek szempontjából. Alternatív és európai szintű megoldásként felvethető – az uniós jövedelemelosztási gyakorlattól nem idegen (lásd közös agrárpolitika) – egyfajta költségvetési kiegyenlítő mechanizmus a közös költségvetés keretén belül. Ennek lényege lehet azonos képesítési szinteken, a mobilitási egyenlegen alapuló visszatérítés azon országon számára, amelyek munkaerőexport-többlettel rendelkeznek.

Záró megjegyzések

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv a felsőoktatás finanszírozásában összeegyeztethető. A költségeknek a haszonélvezőkre történő terhelése egy piaci alapú gazdaságban elsődleges és alapvető követelmény. Ez lényegében a piacgazdaság alapvető intézményi jellemzőinek érvényesítése a felsőoktatásban is. A költség-haszon elvből következik egyrészt, hogy a kereslet mozgatja a felsőoktatási kínálatot, másrészt az erőforrásokkal való hatékony gazdálkodásra ösztönöz.

A költség-haszon és hatékonysági elv érvényesítése ugyanakkor nem elégíti ki teljes mértékben egy társadalom értékrendjében szereplő méltányossági elv, a társadalmi igazságosság követelményét. A társadalom tagjai részben öröklött, részben rajtuk kívül álló okokból nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel, illetve lehetőségekkel. A költség-haszon elv ezért kiegészítésre szorul olyan intézményekkel, amelyek ezt a gyengeségét kiküszöbölik, de legalábbis enyhítik. Ennek egyik módja a finanszírozás olyan technikája, amely a költségek és hasznok időbeli elválását elismerve a költségviselést a hasznok jelentkezésének idejére tolja. Megengedhetőnek tartjuk továbbá azt is, hogy – a teljes életesély piaci alapú kiegyenlíthetetlenségét elismerve – meghatározott társadalmi csoportok (fogyaté kosság, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzet, gyermekvállalás stb.) esetén a közösség a tényleges haszonélvezőtől a költségek egy részét véglegesen átvállalja. Fontos megjegyezni, hogy a méltányossági elv konkrét érvényesítése is összeegyeztethető a hatékonysági elvvel. A juttatások és támogatások szociális alapú elosztásába is beépíthetők teljesítményre, illetve takarékosságra ösztönző mechanizmusok.

Fontos megjegyezni, hogy a méltányossági elv konkrét érvényesítése is összeegyeztethető a haté konysági elvvel.

A tanulmány elején feltett kérdések között szerepelt, hogyan érinti a költség-haszon elv következetes érvényesítése a felsőoktatás terjedelmét. Nos, erre a kérdésre annyit válaszolhatunk, hogy közelebb kerül a valóságos szükségletekhez. Ez a jelenlegihez képest valószínűleg kisebb terjedelmű, de a szükségletek szempontjából jobb szerkezetű és jobb minőségű felsőoktatást jelent. Az államról pedig jelentős terhet és felelősséget vesz le a terjedelem és a szerkezet meghatározása tekintetében egyaránt.

Személyes meggyőződésem, hogy a felsőoktatási rendszer fejlettségének, társadalmi-gazdasági szerepének, nemzetköziesedésének jelenlegi fázisában az államnak kevésbé kellene ragaszkodnia a tulajdonosi-fenntartói szerephez. A fenti szempontok érvényesítésében az államnak mint szabályozónak és finanszírozónak így is meghatározó szerepe lehet, miközben a tulajdonosi-szabályozói szerep összeférhetetlensége is kiküszöbölhető. A tulajdonosi-fenntartói szerep nyűgeitől megszabadulva az állam forrásait, szabályozó erejét a legfontosabb közösségi célok érdekében, hatékonyabban használhatná fel.

Jegyzetek

  • 1. A tanulmány a szerzőnek az Ezredvég folyóiratban megjelent írása alapján készült. Az erre történő hivatkozást ezért a továbbiakban mellőzzük. Veres Pál: A költség-ha szon és a hatékonysági és méltányossági elv érvényesülése felsőoktatásunk finanszírozásában. Ezredvég, XXI. évf. 12. sz., 2011. december, 105–116. o.
  • 2. Ezt az erőforrást nemcsak létrehozni kell, hanem hasznosítani is, elkerülve az erőforrás olcsó kiárusítását.
  • 3. European Commission: Modernisation of Higher Education in Europe: Funding and Social Dimension. eacea.ec.europa.eu/education/eurydice/documents/thematic_reports/131EN.pdf (Letöltés: 2011. november 27.)
  • 4. Education at a Glance: OECD indicators: Indicator A8 – What are the earnings premium from education. www.oecd.org/dataoecd/61/61/48630790.pdf . Lekérdezve: 2011. november 27.
  • 5. Ki fizessen a diplomáért. Szerk.: Vámos Dóra, Felsőoktatás fejlesztését szolgáló kutatások, Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest, 1993.
  • 6. A teljes oktatási vertikumot figyelembe véve a felsőoktatásban a legmagasabb az egy hallgatóra eső költség az egy főre eső GDP-hez viszonyítva.
  • 7. Varga Júlia: Oktatás-gazdaságtan. Közgazdasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1998.
  • 8. Hoós János: A közösségi döntési rendszer. Aula Kiadó, Budapest, 2002.
  • 9. Finanszírozás és gazdálkodás a felsőoktatásban. Szerk.: Temesi József, Aula Kiadó, Budapest, 2004.
  • 10. A szolgáltatásokra jellemző módon az ár intézményenként, szakonként, régiónként tartósan eltérő lehet (lásd Havady Tamás–Szitás József–Veres Pál: Az önköltségszámítás szabályozása és gyakorlata, különös tekintettel a költségtérítés nagyságának meghatározására. In: Felsőoktatási Műhely, Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft., Országos Felsőoktatási Információs Központ, Budapest, 95–106. o.
  • 11. Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 315–338. o.
  • 12. Érdemes követni a hazai gyakorlatot, a „magán”-intézmények támogatásának változását, a 2012-ben hatályba lépő felsőoktatási törvény szerint pedig gyakorlatilag megszüntetését.
  • 13. A normatív finanszírozáson itt az alapvetően létszám alapján, a megállapodás esetén teljesítményindikátorok alapján, a projektfinanszírozás esetén pedig az alaptevékenységen túli, a projektek teljesítménymutatókon alapuló finanszírozását értjük.
  • 14. A „magán” jelző félrevezető, hiszen az alapító fenntartók tulajdoni szempontból igen változatosak: alapítványok, kft.-k, önkormányzatok stb.
  • 15. Veres Pál: A neokorporatív (tárgyalásos) vegyes gazdaság. Az osztrák példa. In: Összehasonlító Gazdaságtan. Szerk.: Szabó Katalin, Aula Kiadó, Budapest, 2007.
  • 16. Education at a Glance: OECD indicators: Indicator B3 – How much public and private investment in education is there. www.oecd.org/dataoecd/61/15/48630940.pdf (Letöltés: 2011. november 27.)
  • 17. Polónyi István: Oktatás, oktatáspolitika, oktatásgazdaság. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008; Varga, i. m.
  • 18. Education at a Glance, Indicator A8..., i. m.
  • 19. Meg kell jegyezni, hogy a felsőoktatás mint szolgáltatás esetén az ismert piaci szabályok a valóságban csak korlátozottan fejtik ki a várt hatásokat, mivel a szolgáltatások területén – esetleges monopolhelyzeteket is figyelembe véve – a szolgáltatási tényezők (személyek, tevékenységek) áramlása korlátozott.
  • 20. D. Schindler: Tuition Fees and the Dual Income Tax: The Optimality of the Nordic Income Tax System. German Economic Review, 2011, 12(1), 59–84. o.
  • 21. Havady–Szitás–Veres, i. m.
  • 22. Volt tanítványaim hívták fel a figyelmemet az egyébként ismert jelenséggel kapcsolatban, hogy diplomás foglalkoztatottak esetén sem ritkaság az alacsonyabb béren történő bejelentés és „zsebbe fizetés”. Ebben az esetben a munkaadó a képzett munkaerő foglalkoztatásáért a rá háruló költségek alól bújik ki, és költségeit a közösségre hárítja át.